Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért és miként alakítja a magyarságról alkotott közgondolkodást egy animációs film, egy köztéri szobor kihelyezése (vagy eltávolítása), esetleg egy kerettanterv-módosítás. Miért van az, hogy a pantheonban Széchenyi és Pázmány alakját egyszer Kossuthra és Kálvinra cserélik, majd az őrségváltással visszatérnek a régi szobrok?

A történelem - minden ellenérv ellenére is - objektív műfaj. A források révén - annak kritikáját követően - meg tudjuk állapítani, hogy dacára az évtizedeken át uralkodó nézetnek, a honfoglalás 896 helyett 895-ben kezdődött, vagy, hogy egy talán fontosabb dologra világítsak rá, az 1944-es német megszállás során a birodalmi sas nem Gábriel arkangyalt fogta a karmai közé, hanem minimum Janust, még ha az erről készült emlékmű mást is sugall.

A német megszállás áldozatainak emlékműve (kép: Wikipédia)

Könnyen belátható, hogy a mindenkori hatalom igyekszik a történelmet a saját céljaira felhasználni. Ha kell, ezért még a múltat is hajlandó átírni.

De vajon mi a célja annak, hogy a pozsonyi csatáról szóló, sok vitát kiváltó filmben a narrátor a Kárpát-medencébe való visszatérésről beszél? A filmmel kapcsolatos egyéb tartalmi és szakmai aggályokkal én nem foglalkoznék, megtette ezt a Válasz Online egy remek összefoglalóban. Engem sokkal inkább a tudatformálás érdekel. Ez az idealizált, romantikus múlt a hun-magyar rokonsággal az egyszerű honpolgárban egyrészt az elveszített (vajon ki lehet a hibás ezért is?) nemzeti nagyság érzését ötvözi a "mi voltunk itt előbb" kezdetű és véget nem érő kocsmai őrjöngéssel. Biztosan jó út az, ha tényként kezelünk egy vágyat, célként kezeljük a múlt meghódítását? Az egótréner antikrisztusi szavai ezek, aki elhiteti az emberrel, hogy tehetség nélkül is bármire képes, csak akarni kell.

Vagy mi a célja annak, hogy az 1919-es vörösterrort nevén nevezi a kerettanterv, de az orgoványi erdőben való akasztásokat és az ellenforradalmi különítményesek által elkövetett más szörnyűségeket fehérterror helyett "fehér különítményes megtorlásként" értékeli? Ugye, érezzük a különbséget. Há' me' teccik tudni az úgy volt, hogy ők ütöttek először! És a pedellus el is nézi Pistike bandájának, hogy vascsövekkel péppé verték Mórickát, csak mert Pistike szimpatikusabb neki...biztosan jó, ha ezt plántáljuk a felnövekvő nemzedékbe?

Részlet a 2021-ben is érvényben lévő történelem kerettantervből - a tárgyalt szócikkek az oldal tetején láthatók (forrás: oktatas.hu)

Újabb példaként említhető a vörösterror áldozatainak szentelt Nemzeti Vértanúk emlékműve, melyet 1934-ben felállítottak, 1945-ben szétvertek, majd 2019-ben újra felavattak Nagy Imre szobrának helyén a magyarázat szerint azért, mert így állítható helyre a tér 1944 előtti arculata. Az arculat, no igen. Ha valamiből, akkor talán 1944-45-ből lehetne tanulni, s abból, hogy mit üzen nekünk az, ha a történelmet csak egy bizonyos szemszögből vizsgáljuk, ha terror és terror, magyarok értelmetlen halála és magyarok értelmetlen halála, vagy magyarok élete és magyarok élete között különbséget teszünk. De inkább tegyük meg mi is a tétjeinket.

A Nemzeti Vértanúk emlékműve a II. világháború előtt - ma is ugyanott áll, a fehérterror áldozatainak pedig továbbra sincs emlékműve (kép: Szombat Online)

Mindenképpen egyensúlyra kellene törekedni - a szobrok, a tananyag, vagy a filmek tekintetében is. Nagyon-nagyon nem értek egyet azzal a nézőponttal, hogy a "magyarok genetikailag alattvalók", ugyanakkor azzal sem, hogy a magyarság ezeréves történelme alatt mindig különféle ellene szőtt összeesküvések áldozatává vált (lásd például: Trianon és a szabadkőművesek). A helyén kellene kezelni a dicsőséges pillanatokat: a pozsonyi csatát, a nándorfehérvári diadalt, vagy 1956-ot, ugyanakkor elismerni és tanulni például a vörös- és fehérterrorból, Trianonból és a holokauszt kapcsán a korabeli magyar állam felelősségéből. Nem szabad tabusítani a bűnöket, és nem szabad idealizálni sem az egyes eseményeket. Mindkettő felfoghatatlan károkat okozhat a társadalom önmagáról, a magyarságról alkotott képében.

Amíg azonban a mindenkori hatalom a történelem filmszalagjára rendezőként, vágóként és producerként, nem pedig filmkritikusként gondol, addig a civil társadalom felelőssége, hogy ebben változás történjen.