Gulácsi Péter kinyilvánított egy véleményt - elfogadja, hogy homoszexuális párok is nevelhessenek gyereket.

És a csőcselék megmozdult, kiegyenesítette a kaszákat, vasvillát ragadott és ítélőszék elé állította a magyar válogatott és Európa egyik legjobb játékosát. Virtuálisan a fejét vették, de az indulatok azóta sem csillapodtak. A "forradalom" emlékeit szemügyre lehet venni a Nemzeti Sport Facebook-oldalán (természetesen magának a lapnak ehhez önmagában nincs köze).

Ez a csőcselék azt vallja magáról, hogy "futballszurkoló", "fanatikus", "hazafi" és így tovább. Gulácsi valószínűleg egymaga többet tett az ország nevének ismertebbé tételéért, mint az őt gyalázók együttvéve. És ez talán így is van rendjén. Akik a meccseken eddig minden védése után kiabálták, hogy ő a' Isten, azok most a keretből is kiraknák.

Ezzel kapcsolatban életem egyik fontos pillanata jutott eszembe. 2016 nyarán az ország jelentős része a foci EB lázában égett és örült a válogatott szereplésének. A belgák elleni nyolcaddöntőt néhány ezer társammal együtt a budapesti Szabadság téren tekintettem meg, igazi multikulturális tömeg gyűlt össze. Ott volt a hungaristáktól kezdve a Pesten tanuló afrikai cserediákig bezárólag mindenki.

Egy fa alatt foglaltunk helyet néhány barátommal, a meccs csordogált, a válogatott hátrányba került. Mellettünk egy piros-fehér-zöldre festett arcú kreol bőrű kisfiú, aki a családjával együtt szurkolt a válogatottnak. Időközben szintén mellénk sodródott egy Hunnia pólós társaság, akik inzultálni kezdték a "szivárványcsaládot". Leköpték az anyukát, a kisfiút pedig lökdösni kezdték, közben válogatott szidalmakat szórtak a fejükre, aminek a lényege nagyjából az volt, hogy ők nem magyarok, tehát húzzanak haza. Páran közbeléptünk, ekkor az anyuka már a földön volt.

Megdöbbentem. Számomra ez egy olyan letaglózó élmény volt, ami sok tekintetben megváltoztatta a gondolkodásom. Ez a csőcselék, aki mindenkinél magyarabbnak, kiválóbbnak, heteróbbnak stb. érzi magát - nyilván a kisebbségi komplexus miatt - nekiront mindennek és mindenkinek, ha olyat lát, ami az általa konstruált világképbe nem fér bele. Nem fogadunk be valakit az általunk oly hőn szeretett magyarságba, csak mert kicsit sötétebb a bőre? Kirekesztünk valakit a magyarságból, csak mert más véleményen van a családról?

Ez az a csőcselék, amelyik szabadon engedte Barabást, ez az a csőcselék, amely egy emberként üdvözölte a Führert. Ez az a csőcselék, amelyik megverte volna azt az anyát, aki nem egy fehér férfihoz ment feleségül.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért és miként alakítja a magyarságról alkotott közgondolkodást egy animációs film, egy köztéri szobor kihelyezése (vagy eltávolítása), esetleg egy kerettanterv-módosítás. Miért van az, hogy a pantheonban Széchenyi és Pázmány alakját egyszer Kossuthra és Kálvinra cserélik, majd az őrségváltással visszatérnek a régi szobrok?

A történelem - minden ellenérv ellenére is - objektív műfaj. A források révén - annak kritikáját követően - meg tudjuk állapítani, hogy dacára az évtizedeken át uralkodó nézetnek, a honfoglalás 896 helyett 895-ben kezdődött, vagy, hogy egy talán fontosabb dologra világítsak rá, az 1944-es német megszállás során a birodalmi sas nem Gábriel arkangyalt fogta a karmai közé, hanem minimum Janust, még ha az erről készült emlékmű mást is sugall.

A német megszállás áldozatainak emlékműve (kép: Wikipédia)

Könnyen belátható, hogy a mindenkori hatalom igyekszik a történelmet a saját céljaira felhasználni. Ha kell, ezért még a múltat is hajlandó átírni.

De vajon mi a célja annak, hogy a pozsonyi csatáról szóló, sok vitát kiváltó filmben a narrátor a Kárpát-medencébe való visszatérésről beszél? A filmmel kapcsolatos egyéb tartalmi és szakmai aggályokkal én nem foglalkoznék, megtette ezt a Válasz Online egy remek összefoglalóban. Engem sokkal inkább a tudatformálás érdekel. Ez az idealizált, romantikus múlt a hun-magyar rokonsággal az egyszerű honpolgárban egyrészt az elveszített (vajon ki lehet a hibás ezért is?) nemzeti nagyság érzését ötvözi a "mi voltunk itt előbb" kezdetű és véget nem érő kocsmai őrjöngéssel. Biztosan jó út az, ha tényként kezelünk egy vágyat, célként kezeljük a múlt meghódítását? Az egótréner antikrisztusi szavai ezek, aki elhiteti az emberrel, hogy tehetség nélkül is bármire képes, csak akarni kell.

Vagy mi a célja annak, hogy az 1919-es vörösterrort nevén nevezi a kerettanterv, de az orgoványi erdőben való akasztásokat és az ellenforradalmi különítményesek által elkövetett más szörnyűségeket fehérterror helyett "fehér különítményes megtorlásként" értékeli? Ugye, érezzük a különbséget. Há' me' teccik tudni az úgy volt, hogy ők ütöttek először! És a pedellus el is nézi Pistike bandájának, hogy vascsövekkel péppé verték Mórickát, csak mert Pistike szimpatikusabb neki...biztosan jó, ha ezt plántáljuk a felnövekvő nemzedékbe?

Részlet a 2021-ben is érvényben lévő történelem kerettantervből - a tárgyalt szócikkek az oldal tetején láthatók (forrás: oktatas.hu)

Újabb példaként említhető a vörösterror áldozatainak szentelt Nemzeti Vértanúk emlékműve, melyet 1934-ben felállítottak, 1945-ben szétvertek, majd 2019-ben újra felavattak Nagy Imre szobrának helyén a magyarázat szerint azért, mert így állítható helyre a tér 1944 előtti arculata. Az arculat, no igen. Ha valamiből, akkor talán 1944-45-ből lehetne tanulni, s abból, hogy mit üzen nekünk az, ha a történelmet csak egy bizonyos szemszögből vizsgáljuk, ha terror és terror, magyarok értelmetlen halála és magyarok értelmetlen halála, vagy magyarok élete és magyarok élete között különbséget teszünk. De inkább tegyük meg mi is a tétjeinket.

A Nemzeti Vértanúk emlékműve a II. világháború előtt - ma is ugyanott áll, a fehérterror áldozatainak pedig továbbra sincs emlékműve (kép: Szombat Online)

Mindenképpen egyensúlyra kellene törekedni - a szobrok, a tananyag, vagy a filmek tekintetében is. Nagyon-nagyon nem értek egyet azzal a nézőponttal, hogy a "magyarok genetikailag alattvalók", ugyanakkor azzal sem, hogy a magyarság ezeréves történelme alatt mindig különféle ellene szőtt összeesküvések áldozatává vált (lásd például: Trianon és a szabadkőművesek). A helyén kellene kezelni a dicsőséges pillanatokat: a pozsonyi csatát, a nándorfehérvári diadalt, vagy 1956-ot, ugyanakkor elismerni és tanulni például a vörös- és fehérterrorból, Trianonból és a holokauszt kapcsán a korabeli magyar állam felelősségéből. Nem szabad tabusítani a bűnöket, és nem szabad idealizálni sem az egyes eseményeket. Mindkettő felfoghatatlan károkat okozhat a társadalom önmagáról, a magyarságról alkotott képében.

Amíg azonban a mindenkori hatalom a történelem filmszalagjára rendezőként, vágóként és producerként, nem pedig filmkritikusként gondol, addig a civil társadalom felelőssége, hogy ebben változás történjen.

Rögtön az elején lelövöm a lényeget: a kényelmet, a fogyasztói társadalom nyújtotta kényelmet az autonómiánk elveszítésével fizetjük meg. 

A tudományos-ismeretterjesztő folyóirat tele van egész oldalas hirdetésekkel, melyek azt sugallják, ha ezt az autót veszed meg, azzal fiatalosabb, menőbb leszel, ez az a termék, ami feldobja a nyomorult életedet. A tévé távirányítóját nyomkodva állandóan reklámokba botlasz, melyek mind arról szólnak, hogy ettől a tusfürdőtől ellenállhatatlan leszel, akkor is, ha belül rothadsz, a személyiséged pedig nem létezik. Az interneten megint csak újabb és újabb reklámok jönnek szembe, s lassan te magad is elhiszed, hogy a boldogságodhoz már tényleg egyedül erre a csokira van szükséged.

(Kép: Vintage ad browser)

Bemész a boltba, és leveszed a polcról a csokit, a tusfürdőt, ha kicsit tehetősebb vagy, megveszed az autót. Eksztázis, vallásos révület tölt el, a szerzés öröme.

És kezdődik az egész folyamat elölről. Újra és újra és újra.

Időközben a világ változik, népek háborúznak és jönnek-mennek, kormányok jönnek-mennek, találmányok születnek, melyek a mi kényelmünket szolgálják.

Az átlagos, immáron emberből fogyasztóvá züllött egykori autonóm azonban elveszíti a kapcsolatot ezekkel a folyamatokkal, s önmaga, valamint a reklámok, a márkajelzések által elé tárt spektákulum (a fogalmat Guy Debord - A spektákulum társadalma c.. tanulmányából emeltem be), vagyis látszatvalóság foglyává válik. Létszükségletté válik az új, a nagyobb, a gyorsabb. S ezért még hajlandó önmagát is teljesen kizsákmányolni. Nincs értelme többé az erőszakkal, megfélemlítéssel való elnyomásra. Az ember önmagát nyomja el, mond le lényének egyre nagyobb darabjairól annak érdekében, hogy aztán a munkája révén többet, jobbat, újabbat vásároljon. Ezért világjelenséggé válik a depresszió és a szorongás (lásd még: Byung-Chul Han: A kiégés társadalma)

A fogyasztó elkényeztetett gyerekként létezik. Azonnal, többet, újabbat - az ösztönén késztetésére egyre kevésbé reagál a superego. Felettes én híján mindenféle terv és életprogram (lásd: Ortega - A tömegek lázadása) nélkül él. Számos reklámban el is hangzik: élj a pillanatnak! 

A tömegember (vagy fogyasztó) nem törődik az őt a maga fizikai valóságában körülvevő világgal. Belátása a saját maga gravitációs terére koncentrálódik. Nem képes felmérni, milyen elképesztő erőfeszítésekre volt szükség a XIX-XX. század (és persze korábbi korok) embereitől, hogy megteremtsék azt a környezetet, ami már annyira kényelmes, hogy az ember megteheti, hogy csak magával és a maga ösztöneinek minél gyorsabban való kielégítésével foglalkozzon. S így, megfosztva önállóságától, maga is árucikké válik, mind gazdasági, mind politikai értelemben. A Netflixen idén megjelent Social Dilemma c. filmben ez a motívium jelenik meg, a végtelen görgetés és az online reklámok világában már a felhasználót használják fel az adott termék jobb érvényesülése érdekében.

Marcuse - Az egydimenziós ember c. tanulmányában már 1964-ben leírta a probléma velejét: "Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és
test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azok az új szükségletek biztosítják, amelyeket maga ez a szabályozás termel ki." (Marcuse, 1964)

A tömegember - vagy fogyasztó - tehát elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Spektákulumban, látszatvalóságban él, melyben az őt emberré emelő lélekből minden reklámmal egyre nagyobb identitás-darabokat kimetsző cégek, termékek uralkodnak felette. Lelkének hiányát az árucikkek szerzésével pótolja. Életének céltalanságát a következő vásárlással söpri a szőnyeg alá. Eközben a reklámok még azt is elhitetik vele, hogy sztárrá (a fogyasztói társadalomban ez többnyire azt a szükségszerűen nemszemélyt jelenti, aki gazdag, és mindig a legújabb, a legjobb, a legnagyobb van a birtokában, s más erény híján ezzel hivalkodik) válhat. Pedig nem, s talán ez a reménysugár, mert "erre lassan rájövünk, és nagyon-nagyon berágunk." 

A napokban végre némi élet költözött az elmúlt években rendkívül sivárrá és egyhangúvá vált magyar politikába.

Az ellenzék részéről tanúsított obstrukciót a pártpreferenciáktől függően eltérően értékelték a közéleti szereplők és a választásra jogosultak: a kormánypárt és hívei a parlamentarizmus kigúnyolását, a Tisztelt Ház meg nem tisztelését látják az eseményekben, míg az ellenzék mint egyetlen lehetséges megoldás magyarázza a szerdai ülésen történteket.

Az obstrukció korántsem új keletű: a magyar politika szinte állandó részét képezte az első világháborút megelőző "boldog békeidőkben". Kevéssé ismert történet a Tisza István későbbi miniszterelnök, 1912-ben házelnök ellen elkövetett merénylet, melynek nyomai a mai napig megfigyelhetőek a pulpituson. Az alábbiakban e merénylet körülményeit és következményeit járom körül, ehhez korabeli (Vasárnapi Újság 59. évfolyam, Képviselőházi Napló) és későbbi (Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935.) forrásokat hívtam segítségül.

---------------------------------------

Az 1912-i év április havának 17-ik napján Khuen-Héderváry Károly benyújtotta lemondását Ferenc Józsefhez, aki miután elfogadta, a szokásos egyeztetés mellőzésével[1] 1912. április 25-én Lukács Lászlót nevezte ki Magyarország miniszterelnökévé.[2] Ő a véderőjavaslat keresztülvitele okán tárgyalni kezdett az ellenzékkel, akik azonban a Justh-párt által kidolgozott választójogi kiszélesítést kínálták alkualapként.[3]  Lukács viszont először a véderőreformot akarta megszavaztatni, a választójogi reformot pedig későbbre halasztva a saját kezében akarta tartani.[4] Ez az ellenzék számára természetesen elfogadhatatlan volt, amit a technikai obstrukcióval mutattak ki, ez lehetett az oka Návay Lajos május 19-i lemondásának a házelnöki posztról.

Gróf Tisza István házelnöki tisztjét 1912. május 22-én nyerte el, ekkor a képviselőházban az ott lévők egy része zárt ülést kért, a házelnök pedig elrendelte azt.[5] Az egész napos ülés során az ellenzék végig bekiabálásokkal zavarta a munkát, Kovács Gyulát kétszer is rendreutasította a házelnök.[6] Ugyanő a szavazás elrendelését követően, a névsor felolvasása közben „…a terem közepére rohan és igyekszik megakadályozni a szavazást, mire a képviselők a ház minden oldaláról a terem közepére tódulnak.”[7] Mint később kiderül, a szavazóurnát akarta széttörni,[8] ledobva azt a kihelyezett asztalról. [9] A szavazás eredményének kihirdetése előtt a házelnök felszólalását követően Kovács Gyulát a képviselők a mentelmi bizottsághoz utasították,[10] amely 30 napra kitiltotta őt a Parlamentből. [11] A szavazáson a 438 képviselőből mindössze 210 volt jelen és szavazott, közülük pedig mindenki gróf Tisza Istvánra adta le voksát.[12]

Tisza megválasztása után beszédet intézett a képviselőkhöz, amelyben elmondta, hogy felül fog emelkedni a pártszimpátián, mivel egy házelnöknek ez kötelessége.[13] Céljai ezen kívül a következők voltak: a védőreform keresztülvitele, és az obstrukció megszüntetése.[14] A választójog kiszélesítését nem szorgalmazta, mert szerinte ez egyrészt az általános magyar, másrészt az uralkodó társadalmi osztály hegemóniáját veszélyeztette volna.[15]

Másnap, május 23-án a szociáldemokraták általános sztrájkot hirdettek, az addigi legnagyobb munkástüntetés volt az országban, ami sajnos zavargásokba torkollott, aminek eredményeképp hét személy veszítette életét.[16] Jászi Oszkár szerint: „Ez a dátum a magyar történelem legnagyobb dátuma 1848 óta.”[17]

Az 1912. május 23-i zavargások idején kivezényelt karhatalmisták (kép: Vasárnapi Újság)

És egy felborított villamos (Kép: Vasárnapi Újság)

A következő napokban tovább folytatódott az obstrukció, mígnem elérkezett a június 4-i ülés. Az a nap is a szokásos módon kezdődött, folytonos ellenzéki bekiabálások szakították félbe Tisza beszédét, majd ő ezt megunva, megszavaztatta a képviselőket a véderőről szóló törvényjavaslatról.[18] Az obstruktorok erre még több bekiabálással, zajongással válaszoltak, és zárt ülés elrendelését követelték.[19] A délután négy óra húsz perckor kezdődő ülésen aztán a baloldalon újra sípolás, trombitálás, fütyülés lett úrrá, minek hatására a házelnök négyszer függesztette fel az ülést.[20] A negyedik, fél órás szünet során a zajongókat a rendőrség távolította el a Parlamentből. Tisza így fogalmazott: „[…] a ház egyes tagjai által különböző lármázó hangszerekkel okozott fülsüketítő lármát másként nem sikerült elhallgattatnom, a háznagy útján fegyveres erő kiállításáról gondoskodtam, s a kivonult rendőri karhatalomnak azt az utasítást adtam, hogy távolítsa el a ház épületéből azokat, akik ismételt felszólítás daczára ezt a magaviseletet tanúsították.” [21] A mentelmi bizottság pedig néhány ülésről kitiltotta a nevezett képviselőket.[22] Tisza ezzel házszabálysértést követett el,[23] de következő nap megint 35 képviselőt –köztük Justh Gyulát, és gróf Károlyi Mihályt- vezetett ki a karhatalom.[24] A következő két nap is hasonlóképpen járt el Tisza István a bekiabálókkal szemben.

A Nemzeti Munkapárt ellen tiltakozó ellenzék

A leghangosabb képviselőket a karhatalom távolította el a Házból

Június 7-én délelőtt 11 óra 10 perckor a házelnök a bekiabálások miatt késleltetve megnyitotta az ülést.[25] Ezt követően a bal oldali hírlapírói karzatról Kovács Gyula a terembe berontva előkapta revolverét, amellyel háromszor Tisza István felé lőtt, egy negyedik lövéssel pedig öngyilkosságot kísérelt meg.[26] A házelnököt egyszer sem sikerült eltalálnia, így ő sértetlen maradt, és az öngyilkosság is meghiúsult, Kovács csodával határos módon túlélte az erre irányuló kísérletet.[27] Hatalmas kavarodás tört ki, a kormánypártiak közül többen az újságírókra támadtak, azzal vádolva őket, hogy ők engedték be Kovácsot. Később belátták tévedésüket.[28]

Kovács Gyulát a Városligeti fasoron álló[29] Herzl-szanatóriumba szállították, ahol aznap kiműtötték fejéből a golyót.[30] Szobája ezt követően zarándokhellyé vált, őt magát pedig hősként, mártírként ünnepelték. Leveleket, virágokat kapott ismeretlenektől, minden társadalmi osztályból kapott jókívánságokat.[31] Soproni munkások például gyűjtést szerveztek, a befolyt összegből vásárolt virágcsokrot küldték neki, a Gottermayer könyvkötő intézet dolgozói egy ezüst plakettet adományoztak Kovács Gyulának, valóságos ódát vésve belé.[32] A gyomai választókerületből, ahonnan Kovács Gyula bekerült a Parlamentbe, a legtöbb helységből küldöttség jött fel Pestre, üdvözölni őt, azonban a szobába nem nyertek bebocsátást, erre virágot vettek, s örökös képviselőjükké választották meg.[33]

A merénylet másnapján, június 8-án Zágrábban Luka Jukić megkísérelte lelőni a horvát bánt, viszont a bán helyett az oktatásügyi osztálytanácsost és egy rendőrt sebzett halálra.[34] Bevallottan Kovács hatására cselekedett.

Még a merénylet napján, június 7-én helyszíni szemlét tartottak a Parlament üléstermében. Öt golyót találtak, ebből négy Kovács Gyula revolveréből, egy azonban egy más típusú fegyverből.[35]

A vizsgálat során az orvosi szakvélemény megállapította, hogy Kovács Gyula –bár nem szenved elmezavarban- a cselekmény idején mély öntudatzavarban, öntudatlan állapotban volt.[36] Eszerint tehát nem büntethető. Az ügyész fellebbezett, felülbírálatot követelt, erre a jelentést megváltoztatták, kijelentve, hogy a vádlott a cselekmény idején erősen felindult állapotban volt, „…amely akaratának szabad elhatározási képességét jelentékenyen befolyásolta.”[37] Viszont nem volt öntudatlan.

A nagy érdeklődéssel várt tárgyalás időpontját december 16-17-re tűzték ki. [38] A bíróról, az ügyészről a különböző álláspontú lapok eltérő képet festettek. Először Kovács Gyulát hallgatták ki, aki vallomásában kifejtette, hogy ő az alkotmány védelmében akarta feláldozni életét, ám nem emlékszik, hogy pontosan mit tett.[39] A vizsgálat idején történt kihallgatása során azt vallotta, hogy csak öngyilkos akart lenni, hasonló okokból, és nem akarta lelőni Tiszát.[40]

Tisza István kihallgatása során azt vallotta, hogy Kovács Gyula háromszor, gyors egymásutánban, célzottan felé lőtt. A tettes megbüntetése iránt közönyös volt, úgy gondolta, nem az ő tiszte ezt eldönteni, és a folyamatot nem is befolyásolhatja.[41] A fegyverszakértő szerint a szóban forgó pisztoly 8-10 méterről alkalmas az emberélet kioltására.[42] Az ügyész hazafiúi felindulásból, tehát nem aljas indokból elkövetett szándékos emberölési kísérlettel vádolta meg Kovácsot.[43] Kiemelte az ítélet fontosságát, annak példásnak kell lennie, ezzel biztosítva a közrendet és a törvényhozás nyugalmát.[44] Az alperes ügyvédei szerint a fegyver olyan távolságból nem alkalmas az ölésre, és azért nehezteltek, mert szerintük megfosztották őket jogaiktól.[45] Továbbá, a vádlott, állítják, kritikus álomban követte el tettét, cselekvőképes öntudatlanságban. Kovács Gyula nem akarta szándékosan kioltani a házelnök életét, ezt bizonyítja a házelnöknek írt levele. [46] Kovács Gyula az utolsó szó jogán szólt az esküdtekhez. Azt mondta, hogy az elkeseredés hajtotta őt, és nem kért kegyelmet az esküdtektől. Végig tisztességes maradt, csak az igazságot mondta a vizsgálat egész ideje alatt. Az ítéletet el fogja fogadni.[47]

Az esküdteken volt a sor. A vád: „Bűnös-e a vádlott Kovács Gyula abban, hogy 1912. évi június 7-én délelőtt 11 és 12 óra között élesre töltött és ölésre alkalmas forgópisztolyból, ölésre alkalmas távolságból, Budapesten a magyar országgyűlés üléstermében Tisza István grófra erős felindulásban keletkezett és rögtön végrehajtott ölési szándékból reálőtt és így a cselekményt megkezdte, de be nem fejezte?” [48] Külön kérdésként tették fel, hogy a vádlott ezt öntudatlan állapotban követte-e el, avagy sem.[49] Az esküdtszék pedig kimondta a felmentő ítélete, amit nagy éljenzés követett.[50]

Az ítélet után ünneplő tömeg gyűlt össze, a kormánypárti lapok szerint csupán néhány ember, az ellenzékieknél 150-től egészen 800 főig terjed a létszám.[51]

Az esküdtszék felmentette Kovács Gyulát a vád alól, vagyis kimondta, nem bűnös. Nem azt, hogy öntudatlanul követte el, és ez a fontos. Ezután természetesen a kormánypárti lapok és képviselők felháborodásuknak adtak hangot, és szerintük ezzel bebizonyosodott, hogy az esküdtszék létjogosultsága megszűnt.[52]

Más szempontból is nagyon lényeges ez az ügy. Ez volt az egyik első olyan per, amely komoly sajtófigyelmet kapott, a napilapokban –pártállástól függően- beszámolókat lehetett olvasni a vizsgálatról, a tárgyalásról, az ítélethozatalról. [53] Az újságok pedig alaposan befolyásolták a közvéleményt,[54] az esküdtszék pedig ezt testesítette meg.[55] Az általam feldolgozott tanulmány a merénylet évéből hoz egy példát: egy villamoskalauz öntudatlan állapotban kétszer rálőtt egy ellenőrre, aki nem sérült meg. A kalauzt két év börtönre ítélték,[56] szemben Kovács Gyulával. Nyilvánvaló a magyarázat: a sajtónak már ekkor komoly hatalma volt, ha valakit védelmébe vett, az általában kedvezőbb elbírálásban részesült.

Érdekes egyébként, hogy az ellenzéki lapok mennyivel nagyobb aktivitást mutattak az ügyben, s a kormánypárti újságok alig-alig, akkor is rossz időzítéssel számoltak be, vagy mondtak véleményt róla.[57]

A Vasárnapi Újság szöveges tudósítást nem közölt, képmellékleteket viszont három számhoz is csatolt. Az 1912. június 2-án megjelent számban címlapon jelenik meg a május 23-i zavargások egyik jelenete, majd az újság belső oldalain további három oldalt szenteltek a munkástüntetésnek.[58] A június 9-i Vasárnapi Újság egy oldalas rajzot közöl az egyik viharos parlamenti ülésről.[59] Június 16-án a címlapon kívül egy nagyobb lélegzetű, öt oldalas képmelléklettel és egy oldalas rajzzal illusztrálja a parlamenti viharok alatt történt eseményeket.[60]

Vasárnapi Újság 59. évf. 24. sz. 483. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03055/pdf/

            A fenti rajzon látható az ülésteremben zajló ellenzéki obstrukció, Tisza Istvánt nem engedik szóhoz jutni. Tisza egyedül áll a pulpituson, ez metaforája lehet a párton belüli harcoknak, ahol bizony sokszor párttársai is ellene fordultak. Arrogáns, zsarnoki testtartása, arcvonásai vannak –a rajz szerint-, de a kép előterében lévő csengető, sípoló, trombitáló ellenzékiekről sem kapunk pozitív képet. Szinte az egész illusztráció az ellenzékieket ábrázolja, csupán a háttérben látható néhány nyugodtan ülő kormánypárti, vagy mérsékelt ellenzéki.

            A Vasárnapi Újságnak sikerült jórészt semlegesnek maradnia az ügyben, bár a közvélemény, a közönség kiszolgálása érdekében egy kissé szerintem negatív képet kapunk Tisza Istvánról. Kovács Gyuláról viszont egyetlen kép jelent meg a számos kihágása, és a merénylet ellenére.

            A századforduló után az ellenzék meglehetősen szűk mozgástere nem (mindig) tette lehetővé az általuk ellenzett törvény hatályba lépésének megakadályozását. A színházzá váló Parlamentben ez volt szinte az egyetlen lehetőség, ezt mégiscsak elérjék, s a figyelmet is sikerült ráirányítani a problémára, mai kifejezéssel élve átmenetileg tematizálni tudták a közéletet. A merénylet kapcsán is érdemes kiemelni a sajtó szerepét a tömegek véleményének alakításában, s a felmentő ítéletben.

Természetesen reméljük, a mostani történések nem vesznek hasonló fordulatot.

Felhasznált Irodalom

• Jászi Oszkár publicisztikája, Magvető, Bp. 1982.
• Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun
• Vasárnapi Újság 59. évf. 22. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03053/pdf/
• Vasárnapi Újság 59. évf. 23. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03054/pdf/
• Vasárnapi Újság 59. évf. 24. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03055/pdf/

• Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935.
• Pesti építkezések állomásai – kiállítás a Milleniumi Földalatti Vasút állomásain http://www.btm.hu/old/palyazat/ihm_anyagok/Foldalatti/Bajza/bajza.htm
• Vermes Gábor: Tisza István. Osiris, Bp. 2001.

[1] Vermes Gábor: Tisza István. Osiris, Bp. 2001. 170.

[2] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 3.

[3] Vermes Gábor: Tisza István. Osiris, Bp. 2001. 170.

[4] Vermes Gábor: Tisza István. Osiris, Bp. 2001. 170-171.

[5] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 272. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 280.

[6] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. K. 270. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 278.

[7] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 273. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 281.

[8] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 274. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 282.

[9] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 4.

[10] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 274. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 282.

[11] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 4.

[12] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 274. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 282.

[13] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 275. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 283.

[14] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 4.

[15] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 4.

[16] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 5.

[17] Jászi Oszkár publicisztikája, Magvető, Bp. 1982.

[18] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 8.

[19] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 8.

[20] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 438. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 446.

[21] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 439. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 447.

[22] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 9.

[23] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 9.

[24] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 445. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 453.

[25] Képviselőházi Naplók, 1910. XVI. Kötet, 474. http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1910_16&pg=274&l=hun 482.

[26] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 9.

[27] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 9-10.

[28] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 10.

[29] http://www.btm.hu/old/palyazat/ihm_anyagok/Foldalatti/Bajza/bajza.htm

[30] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 10.

[31] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 10.

[32] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 11.

[33] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 11.

[34] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 11.

[35] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 12.

[36] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 13.

[37] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 14.

[38] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 14.

[39] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 15.

[40] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 12-13.

[41] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 15-16.

[42] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 17.

[43] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 17.

[44] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 17.

[45] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 17.

[46] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 18.

[47] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 18.

[48] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 18-19.

[49] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 19.

[50] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 19.

[51] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 20.

[52] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 21.

[53] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 22.

[54] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 48.

[55] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 127.

[56] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 22.

[57] Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Bp. 1935. 126.

[58] Vasárnapi Újság 59. évf. 22. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03053/pdf/

[59] Vasárnapi Újság 59. évf. 23. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03054/pdf/

[60] Vasárnapi Újság 59. évf. 24. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00030/03055/pdf/

Rögtön az elején szeretném megragadni a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet az alábbi posztom erős érzelmi elfogultságára.

Budapesten nőttem fel, a Ganz MÁVAG munkástelepén (vagy ahogy az építéskor hívták: munkás-gyarmatán) a Vajda Péter utca - Delej utca - Golgota utca - Bláthy Ottó utca által bezárt területen, népszerűbb nevén a Kolóniában, annak is 24 közül a XXIII. lépcsőházában. A négyemeletesek által közrefogott kétszintes tömböt a telepen belül a hízelgő "majomsziget" kifejezéssel illették. Ugyanakkor mindig büszke voltam rá, hogy egyedül nekünk volt "kertünk" - egy belső, kertes udvar, hatalmas fákkal -, sőt itt található Józsefváros egyetlen Petőfi szobra is.

A Kolónia a főváros egyik eldugott zuga, sajátos közösséggel, sajnos az utóbbi években egyre több kétes alakkal. A szomszédos Tisztviselőtelep ugyanakkor az egyik utolsó - ma már belvárosnak titulálható - olyan negyed, amely megőrizte egységes, a patinás, századfordulós villák által uralt arculatát. A Kolóniában az 1 szobás lakások a legelterjedtebbek, jómagam is egy ilyen szoba-konyhában töltöttem fiatal éveim jelentős részét.

Az épületegyüttes sokak számára ismerős lehet, nemcsak azoknak, akik gyakran megfordulnak a környéken, hanem azoknak is, akik figyelemmel követik a magyar filmművészetet: itt játszódik a Csinibaba egy része, de az Aranyélet több jelenetét is az ódon telepen forgatták.

A figyelmes nézőknek az Aranyélet második évadából ismerős lehet ez a sárga ezerötös

No és ez a háztömb is

A Kolónia megközelíthetősége a városon belül kiválónak mondható. A Könyves Kálmán körút és az Orczy út között fekszik, tömegközlekedéssel fél óra alatt elérhető a városközpont. 2000-ig a Vajda Péter utca közepén - a mai növénysáv helyén - csattogott a 23-as villamos, peronok híján a villamos érkezésekor az úton átkelve szállhattunk fel a szerelvényekre. Ilyenre ma már talán csak a Gubacsi úton találunk példát.

A Kolónia - és a Tisztviselőtelep - építésének ötlete a századfordulón merült fel, mikor a M. Kir. Államvasutak Gépgyára (MÁVAG) Kőbányai úti üzeme már évek óta teljes fordulatszámon zakatolt. Maga a gyártelep is megérne egy önálló elemzést, mozdonyok helyett ma prémiumkategóriás autók gördülnek ki a kapuján, bennük a régi "józsi", a józsefvárosi piac bezárását átvészelő "üzletemberekkel", akik a felszámolást követően egyszerűen átköltöztek a Kőbányai út túloldalára.

 A 24 lépcsőházból álló épületegyüttes terveit Dr. Lipták Pál vetette papírra, a 645 család pedig 1910-ben foglalhatta el új otthonát. A többnyire egyszobás - csupán a Vajda Péter (akkori Simor) utca felőli főbejárat feletti részen voltak 2-3 szobás - lakásokban nem volt fürdő, vécé. Utóbbiakat a lépcsőházban helyezték el, a "huszonhármasban" még ottlétünk idején (2007-ig) is használatban voltak, a gangos, de a külön erkélyes, a lépcsőházból nyíló lakásoknál is. 

A közfürdő egyik langyos vizes medencéje

 A munkásság a központi épület, a bálterem (a későbbi Vörösmarty Művház) alatti közfürdőben tisztálkodhatott, ahol a medencék és kádak mellett például gőzfürdő és fodrászat is szolgálta a dolgozók kényelmét. A mikotársadalomban saját szociális ellátórendszer alakult ki: ennek részét képezte a Kolónia saját rendelője, mentőállomása, az óvoda, a könyvtár és a mosoda. A Kolóniával szemben álló, Lechner Ödön tervezte Vajda Péter utcai iskolában 1924-ben csöngettek be először. A Tisztviselőn található másik gyönyörű iskolaépület, a "Tündérpalota" néven ismert Széchenyi István főgimnázium ekkor már működött, bár oda a munkásgyerekek közül kevesen kerülhettek be.

A központi tömbben a víztorony és az alagsori fürdő mellett helyet kapott az ebédlőhelyiség, egy szinttel feljebb a tiszti kaszinó, afölött pedig a színház- és moziterem adott lehetőséget a kikapcsolódásra. Kezdettől fogva igyekeztek különféle kulturális - bálok, hangversenyek - és sporteseményekkel - saját tekepálya - fejleszteni közösségi életet.

Rendezvény a nagyteremben

A Művelődési Ház nagyterme a színpaddal

A nagyterem gyakran adott otthont színházi és filmszínházi előadásoknak, de - elsősorban a kommunista hatalomátvételt követően - fontos rendezvényeknek is, mint 1949 februárjában, mikor a Sztahanovista Mozgalom II. munkaversenyének díjkiosztó ünnepsége keretében Apró Antal intézett beszédet a dolgozó néphez.

 1949 februárjában a második munkaverseny díjainak kiosztásán Apró Antal intézett beszédet a munkássághoz a Vörösmarty Művház nagytermében. (forrás: filmhiradokonline.hu)

A Kolónia a csendes évtizedek után a 80-as évek második felében a város egyik legérdekesebb és leghírhedtebb helyévé vált, megnyitotta kapuit a Fekete Lyuk, a hazai underground talán legismertebb keltetője. Az egykori közfürdő helyén, az alagsorban a rendszerváltás előtti és utáni években megfordult az alternatív zene színe-java. Itt mutatkozott be először a fővárosban számos, azóta országos hírnevet szerzett zenekar, például a Kispál és a Borz, a Tankcsapda, vagy a Pál utcai Fiúk. A "pokol tornácán" számos szubkultúra - általában békében - megfért egymás mellett: punkok, rockerek, tehetős értelmiségiek, skinheadek töltötték itt fiatalságuk jelentős részét. Nagy Gyula révén a Lyuk 1988-tól várta a szórakozni vágyó fiatalok tömegét, s noha gyakran "rendszerellenesnek" titulált előadók léptek fel, a hatóságok is megtűrték, köszönhető ez többek között Kerti László rendőrőrnagynak, aki rendszeresen "biztosította" a helyszínt.

A Fekete Lyuk mélyén (fotó: Urbán Tamás, Fortepan)

A Pál Utcai Fiúk egyik első koncertje a Lyukban - 1988 (fotó: Urbán Tamás, Fortepan)

Talán ugyanez videón... (forrás: Youtube)

A mi szobánk ablaka éppen a Lyuk bejárata felé nézett, s mivel szüleim 1990-ben költöztek a Kolóniába, gyakran maguk is részeivé váltak a koncertek előtti és alatti hangoskodásnak, kiabálásnak. A szórakozóhely a rendszerváltás előtti és utáni néhány évben élte fénykorát, majd 1995-ben zárt be végleg, de -többek között- a Lyuk által elindított kultúrforradalom utórezgései a mai napig érezhetőek és tetten érhetőek a városszerte szaporodó romkocsmák világában.

A Kolónia átélte két világháborút, a forradalmat, s ha a falak beszélni tudnának, bizonyára mesélnének is róla. Soha nem tartozott a jó hírű környékek közé, a tisztviselőtelepi barátaim, de a Kolóniát csak szavak szintjén ismerők gyakran valami zárt, sötét világként beszéltek róla. Igaz, mindig előfordultak kisebb-nagyobb balhék, és sajnos az is igaz, hogy az utóbbi években részben a szomszédos józsefvárosi piachoz köthetően, részben a lakóközösség "felhígulása" miatt egyre gyakrabban kerül elő negatív szövegkörnyezetben a szeretett Kolónia neve.

Mindezek ellenére nekem mindig is az otthon szinonímája marad, egy különleges világ, ahol a falak ontják magukból az elmúlt 110 év emlékeit és életérzését.

A Kolónia háta mögött, a Ganz-MÁVAG gyár felőli rész

A víztorony a művház bejárata felől nézve

A főbejárat felől balra...

...és jobbra tekintve

Belső nézet

Időspirál

Kilátás a negyedikről

Tarkaság

A sínek helyén növénysáv

Manapság Magyarországon is egyre népszerűbb a telekocsizás, egyre több alkalmazás és facebook oldal szakosodott erre a tevékenységre. Sokan mondják, hogy veszélyes beülni egy ismeretlen ember mellé, amivel a tapasztalataim alapján egyet tudok érteni. Ennek miértjére adok választ a következő bejegyzésben. 

Előrebocsátom: az ötletet jónak tartom, és mivel rendszeresen utazom hosszabb távon az országon belül, gyakran használom ezt a lehetőséget. A teljes árú vasúti jegy ára véleményem szerint irreális, ehhez képest az autómegosztókon hirdetők féláron kínálják szolgáltatásukat. Nemcsak a költségek, hanem az utazási idő redukálása is csábító, hiszen mondjuk egy pécsi vagy nyíregyházi fuvar esetében akár egy órát is megspórolhatunk, ha az autót választjuk.

Engem is a fenti motiváció hajtott a telekocsizás felé, s mostanra már több tucatszor vettem igénybe utasként ezt a lehetőséget, emellett néhányszor magam is hirdettem autósként. Tehettem mindezt csupán néhány másodpercnyi adminisztráció után, noha a "B" típusú jogosítványon túl nincsen semmiféle képesítésem, igazolásom, amit mondjuk egy hivatásos sofőrtől megkövetelnek. Mindössze egy vezetéstechnikai tréningen vettem részt, mielőtt az első hirdetésemet feladtam, és nincsenek illúzióim, jó eséllyel a legtöbben ezt sem tették meg.

Az utazás ezen formája egyre népszerűbb, Budapesten a Kelet Pályaudvar környékén a hétvége folyamán mozdulni sem lehet a 9 fős kisbuszoktól, de hasonló a helyzet a vidéki nagyvárosok vasútállomásainál - van, ahol már emiatt módosítottak a parkolási szabályokon. Az üzletszerű fuvarozók (távolságtól függően, vegyük a Budapest - Nyíregyháza távolságot, ami egy oda-vissza úton 500 km) naponta általában kétszer fordulnak, ez a főváros és a szabolcsi megyeszékhely között 1000 km egy nap alatt. Ha egy irányban csak 7 utassal és fejenként 3000 forintos költséggel számolunk, akkor ez egy nap akár 84 000 Ft bevételt jelent a sofőrnek - legtöbb esetben adómentesen. Nem csoda, hogy már egész iparág épült ki a telekocsizásra, s noha vállalkozás keretében üzemeltetik a szolgáltatásukat, számlát a legritkább esetben adnak. És ez csak az egyik probléma.

A nagyobbik baj a szolgáltatás és a szolgáltatók ellenőrizhetetlenségével van. Ugyan számos más alkalmazáshoz hasonlóan egy oda-vissza működő értékelési rendszer hivatott arra, hogy az utas a foglalás előtt tájékozódjon a leendő fuvarozóról, de ez a legtöbb esetben a legkevésbé sem releváns. A legtöbb - főként vállalkozó - hirdető megvárja, míg az utas értékeli, s csak a megfelelő visszajelzés után válaszol. Előfordult már, hogy mivel az életveszélyes mutatványai miatt valakit lepontoztak, az illető válaszul az értékelés visszavonását követelte, különben az utast is hasonlóan rossz színben fogja feltüntetni - csupán mert megemlítette a biztonság hiányát. 

A legsúlyosabb probléma is a hirdetők ellenőrizetlenségéből és az értékelési rendszer diszfunkcióiból adódik. Sajnos nagyon gyakran, szinte minden alkalommal előfordul, hogy miközben 8 utas ült az autóban, a sofőr percekig telefonál valamelyik rokonával, vagy rosszabb esetben a Messengeren folytat csevegést 130-as tempónál. Mikor utóbbit szóvá tettem, ugyan elrakta a mobilt, de számos, így például a 9 ember életét követelő ceglédberceli tragédia oka is a vezetés közbeni üzengetésben keresendő. 

Gondtalan utazás - nem csak álom (kép: ridikul.hu)

Mi a javaslatom? 

Ahogy a bejegyzés elején is leszögeztem, a telekocsizás létjogosultságát nem kérdőjelezem meg, sőt kitűnő kezdeményezésnek tartom, amivel optimális esetben mindenki jól jár. Ezért használom én is. Ugyanakkor a rendszer kezdi kinőni magát, és mivel a gombamód szaporodó fuvarozókat csupán a már említett, a valóságot gyakran nem tükröző értékelési rendszer szűri, számos alkalmatlan sofőr játszik az utasok életével nap mint nap, s úgy gondolom, a megoldás ennek javításában rejlik. 

Ennek orvoslására akár név nélkül jelezni lehetne a vezetés közbeni telefonhasználatot, és 3 jelentés után a sofőrt eltiltanák a szolgáltatástól. A biztonságot javíthatná továbbá, ha a telekocsizásból vállalkozást építő sofőröket és autóikat kötelező jelleggel - akár évente - alaposan felülvizsgálnák, s az elégtelenül teljesítőket kizárnák a hirdetők közül. Mindezt az utasok és a többi autós védelmében. 

Előző és első bejegyzésemben egy aktuális és konkrét eseményt tárgyaltam, melynek végén a hatalom és a tömeg sajátos viszonyára is kitértem. E zárszóra fűzve folytatnám gondolatmenetemet, melyben ezúttal a hatalom és a tömeg viszonyáról szeretnék alapvetően közösségi vitát kezdeményezni. A - természetesen kulturált - vitát megkönnyítendő, az alábbiakban kifejteném saját véleményemet.

Hangsúlyozom, ez egy vélemény, nem örök érvényű Igazságként gondolok rá, lehet, sőt fontos is más nézőpontokból való vizsgálata.

José Ortega y Gasset 1930-ban így ír a Tömegek lázadása című munkájában: "A tömeg megsemmisít mindent, ami más, ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az "egész világ" nem az "egész világ". Az "egész világ" máskor a tömeg, és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga." Ortega közel 90 éve írott mondatai akár a mai viszonyokra is ráilleszthetőek. Sokan a világban, az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, vagy Magyarországon azt gondolják, a tömegek öntudatra ébredtek, fellázadtak az értelem és a minőség ellen. Mert mi a tömeg? Nem csak a Balatonon lángost zabáló és 20 éves BMW-vel járó, susogós mackót viselő, vagy a középnyugati lakókocsiparkban élő és konföderációs zászlóval hadonászó white trash. Az értelmiség körében is vannak "állintellektuálisok, kvalifikálatlanok, és kvalifikálhatatlanok", akik ráadásul egyre inkább teret hódítottak és hódítanak Ortega idejében, de napjainkban is. Az olvasó talán érti, hogy a nevek kimondása nélkül kikre gondolok.

Ha valaki figyelemmel kíséri azoknak az országoknak a politikai életét, amelyekben a tömegek hódítása a legelőrehaladottabb (...),meg kell állapítania, hogy itt még a napi élet is politikai jellegű. A jelenség igen csodálatos. A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasok, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni. És kétségtelen, hogy ez a kormányzat, ez a közhatalom, egyik napról a másikra él; nem látszik a jövő ígéretének és nem a jövő világos bejelentése, nem látszik oly kezdetnek, amelynek emelkedő vagy hanyatló fejlődése elképzelhető volna. Tehát: terv és életprogramm híján él. Nem tudja, hogy hová tart, mert hiszen valójában nem is tart sehová, nincs előre meghatározott útja, anticipált röppályája. Amikor igazolni kívánja magát, nem utal semmiben sem a jövőre, hanem ellenkezőleg, a jelenbe zárul és tökéletes egyszerűséggel jelenti ki: „rendkívüli kormányzati mód vagyok, mely a körülményekből adódtam”. Vagyis a jelen szükségéből, nem pedig a jövő kialakítására. Innen van, hogy az ily hatalom szerepe pusztán egy-egy óra nehézségeinek a lebírására szorítkozik; nem megold, hanem elodáz, felhasználva mindazokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére állanak, noha a következő óra mind nagyobb veszélyei éppen így halmozódnak fel. Ilyen mindig a közhatalom, valahányszor azt a tömegek közvetlenül gyakorolják. A tömeg élete tervtelen és a szelek martaléka. Ezért nem épít a tömeg semmit, noha lehetőségei, hatalma szinte végtelen.” (18-19. o.)

Tehát: a tömegeknek nincs programja, nincs távlati célja, csak a ma számít. A hatalom pedig- mivel a tömegek kezében összpontosul – ezzel azonosul. Nem kormányoz, csupán egy helyben toporog, miközben a körülményeknek ró fel mindent, ugyanakkor felhasználja, feléli a meglévő eszközöket. S ebben ráadásul nem is lehet megakadályozni, a minőségi kisebbségnek nincs meg a megfelelő ereje hozzá, ez pedig végső soron a pusztulásához vezet, ugyanis „(…) a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg, - ki mondhatná, hogy áttekinti a számát, meg a sűrűségét? – nem kíván együtt maradni azzal, mi nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.” (30. o.)

Ezzel a merőben arisztokratikus nézőponttal helyezkedik szembe napjaink egyik flamand írója, David van Reybrouck A populizmus védelmében című esszéjével. A mű nagy visszhangot keltett, érthetően: a populizmus, mint pejoratív szó használatos. De talán érdemes elgondolkodni azon, amit Reybrouck fejteget.

Miért van az, hogy kiröhögjük a suttyó prolit, aki a susogós mackójában kiszáll a 20 éves BMW-ből, vagy a vidéki reménytelenségben élő alkalmi munkást, akitől a riporter a választási szokásait kérdezi, de aztán szidjuk, mert nem oda tette az x-et, ahová mi, a gondolkodó, egyetemet végzett műveltek gondoltuk? Londonban és Kaliforniában is tüntetések voltak, ahol a white trash-t pocskondiázták az eredmények miatt. Könnyű bűnbakot találni másban, és nehéz megkeresni a probléma miértjét.

Ma Európa, így Magyarország is „diplomademokrácia”. Ha megnézzük a Parlament összetételét, szinte kizárólag magasan képzett, klasszikus értelmiségi képviselőket találunk. És hogyan néz ki a társadalom egésze? Még mindig az alacsonyan iskolázott népesség van többségben, akiknek viszont így nincs országgyűlési képviselete. Jogosan gondolják tehát, hogy az ő panaszaikat nem hallgatja meg senki, az ő érdekeikért nem szállnak síkra, sőt, lényegében ki vannak zárva a politikából. Egy közülük kikerülő jelöltnek nincs is esélye, az elit lenézi, nem is veszik komolyan.

Nem lehet, hogy a diplomademokrácia vezet oda, hogy a társadalom többségét kitevő képzetlenebb rétegek kiábrándulnak a politikából és távol maradnak tőle, vagy olyasvalakire szavaznak, akik úgy és arról beszélnek, ami őket foglalkoztatja? Elképzelhető, hogy ez a rendszer olyannyira elrugaszkodott a mindennapoktól, hogy már nem látja a valós problémákat?

Egy értelmiségi, nagyvárosi polgárt egészen más dolgok érdekelnek, mint egy kisvárosi hentest, vagy egy közmunkást. Nem is értik az ő gondjaikat. Egy populista viszont, még ha érdekből is, de meghallja, talán meg is érti őket. Szereti is folyamatosan hangoztatni: ő a néptől kapta felhatalmazását, egyfajta szócsőként működik, és egyedül ő képes erre. A tömegek persze örülnek, hogy végre valaki melléjük áll, s még ha nem is értenek egyet minden gondolatával, rá teszik a voksukat, mert úgy vélik, ő a legkisebb rossz. Ismerős?

Az alacsonyan iskolázottak tehát úgy érzik, a politika egy szűk réteg játszóterévé vált, ahol ők nem rúghatnak labdába, így elfordulnak tőle. Ez a helyzet okozza, hogy „Nyugaton (…) az egyik oldalon a polgárok állnak, akik azt szeretnék, hogy képviseljék őket, a másik oldalon pedig az „elitek”, amelyek azt hiszik, hogy tudják, mi a közjó.” Ma már a politikai elit annyira távol áll a társadalom jelentős részétől, hogy a demokráciának ez a formája lassan el is veszíti az értelmét. A populizmus tehát nem egy leküzdendő probléma, hanem egy válaszreakció, amit a jelenlegi berendezkedés hibái hívtak életre.

Ortega és Reybrouck között 80 év telt el, de a probléma örök érvényű. Engedem-e a tömeget szóhoz jutni? Lenézem-e a „kisembert”, csupán azért, mert másképp gondolkodik, mint én? Egyáltalán értem-e az ő problémáját? Vagy legalább megpróbálom? Tudom-e, hogy milyen viszonyok uralkodnak Garbolcon vagy Alsószentmártonban?

Úgy gondolom, létezik jó populista. De a jó populista nem két-három szavas szlogenekkel dolgozik, hanem érthetően, ugyanakkor értelmesen fejezi ki magát. Szociálisan érzékeny és nem játszik rá a meglévő társadalmi különbségekre, nem hergel mások ellen. Érti a nép gondjait, de nem használja fel azt ellenük. Nem hangoztatja állandóan, hogy a tömeg szócsöve, de közben kerüli a párbeszédet a néppel. Mindenki döntse el, ma Magyarországon melyikre találunk példát.

Alább egy kitalált történet olvasható. Minden egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

Tegnap furcsa álmot láttam:

Mikor a kapitány bemondta, hogy 2 óra múlva érkezünk Londonba, kicsit ideges lettem. Az Orion este nyolckor kezd a Chelsea ellen, addig még el kell foglalni a szobát, no meg a Pista meghívott valami gumigyár éttermébe. Furcsállom, de ő tudja, jobban ért az ilyesmihez. Remélem van pincepörkölt az étlapon, bár azt a Szilinél jobban nem csinálja senki. Ő az igazi gasztrokuruc. Egyszer elkészítettem úgy, ahogy az újság is megírta. Ala hablil halwalab pincepörkölt?

A repülő kívül-belül csillog-villog, mondom, a Pistának jó ízlése van az ilyesmikhez. Ezért is nyer ő mindig: tisztában van vele, mi tetszik nekem, ez a repülőknél, és a tendereknél is hasznos képesség. 

Ez az út most ajándék volt tőle, cserébe, hogy a stadionra kapott egy kis plusz pénzt. Mikor felszálltunk, kilyukasztotta a kuponlapomat a megfelelő helyen. Már csak 5 üres hely van, lassan betelik. Mondjuk még lóg egy úttal a Kopaszi-gátért. A kötélbarátságban fontos a becsület, ő meg a szavát adta.

Ahogy megérkeztünk a szállodába, böngészgettem kicsit a híreket, kapcsolgattam a tévét. Sehol semmi érdekes, még mindig visz mindent a soros, meg a migránstéma, helyes. Még a baloldali médiatúlsúly dacára is. Sok belpesti zsúrfiú...kutakodnak az ember zsebében, meg hogy hová megy nyaralni...most őszintén, egy átlagembert ez érdekel? Nem csoda, hogy sorra szűnnek meg.

Az étteremben jól főztek, bár azért a séf nem volt egy Laci bácsi. A meccset sajnos buktuk, és még szotyit sem kaptunk, elég lehangoltan szálltunk fel a gépre. Mikor földet értünk Ferihegyen, valami lesifotós lekapta, ahogy beszállok a kocsiba. Ezektől a szúnyogoktól már lassan levegőt sem kap az ember. Csináljátok csak, az emberek úgyis azt kérdezik majd: honnan volt pénz felső kategóriás fényképezőgépekre?

Másnap mesélik a többiek, hogy főnök, akadt egy kis gond. Pár liberális heccoldal - ahol újságírók helyett politikai aktivisták dolgoznak, a piaci finanszírozás fogalmát pedig hírből sem ismerik - cikkezik a kis kiruccanásunkról, a tévében meg kóstolgatták KDN Pistát. Mondjuk ez a dolguk, tegyenek csak úgy ott Kőbányán, mintha a másik oldalon állnának. De a Pista jól kivágta magát. Érvelésben ő viszi a prímet a frakcióban. Mert sikeres.

Szerencsére csak páran ültek fel a hangulatkeltésnek, komolyabb zavar nem keletkezett az erőben. Pár nap múlva elcsendesedett az ország, és minden ment tovább a rendes kerékvágásban, behúztuk a következő időközit is.

Miközben hazafelé suhantam a "Kormány jó", "A migráció rossz", és "Stop" feliratú óriásplakátok árnyéka miatt vibráló napsütésben, azon gondolkodtam, hogy hihetetlen, ebben az országban ennyi megvezethető ember él. Úgy látszik, tényleg mindent megtehetünk. Mert ezek hagyják. És hagyni is fogják.

Nagyjából ekkor ébredtem fel, furcsa, bizsergető érzéssel. A buszban a hangszóró bemondta, hogy lerobbantunk, szálljunk le, hamarosan jön a pótló. Miután a morgolódó tömeg letódult a járműről, a háttérből beszűrődő utcazajtól kimélyített csöndben megfogadtam magamnak, hogy soha nem próbálom ki többet a cuccot. Ilyen durva tripre azért nem számítottam. Ennyire abszurd világ biztosan nem létezik.