A tömegek védelmében

Avagy lehet-e jó a populizmus

Előző és első bejegyzésemben egy aktuális és konkrét eseményt tárgyaltam, melynek végén a hatalom és a tömeg sajátos viszonyára is kitértem. E zárszóra fűzve folytatnám gondolatmenetemet, melyben ezúttal a hatalom és a tömeg viszonyáról szeretnék alapvetően közösségi vitát kezdeményezni. A - természetesen kulturált - vitát megkönnyítendő, az alábbiakban kifejteném saját véleményemet.

Hangsúlyozom, ez egy vélemény, nem örök érvényű Igazságként gondolok rá, lehet, sőt fontos is más nézőpontokból való vizsgálata.

José Ortega y Gasset 1930-ban így ír a Tömegek lázadása című munkájában: "A tömeg megsemmisít mindent, ami más, ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az "egész világ" nem az "egész világ". Az "egész világ" máskor a tömeg, és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga." Ortega közel 90 éve írott mondatai akár a mai viszonyokra is ráilleszthetőek. Sokan a világban, az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, vagy Magyarországon azt gondolják, a tömegek öntudatra ébredtek, fellázadtak az értelem és a minőség ellen. Mert mi a tömeg? Nem csak a Balatonon lángost zabáló és 20 éves BMW-vel járó, susogós mackót viselő, vagy a középnyugati lakókocsiparkban élő és konföderációs zászlóval hadonászó white trash. Az értelmiség körében is vannak "állintellektuálisok, kvalifikálatlanok, és kvalifikálhatatlanok", akik ráadásul egyre inkább teret hódítottak és hódítanak Ortega idejében, de napjainkban is. Az olvasó talán érti, hogy a nevek kimondása nélkül kikre gondolok.

Ha valaki figyelemmel kíséri azoknak az országoknak a politikai életét, amelyekben a tömegek hódítása a legelőrehaladottabb (...),meg kell állapítania, hogy itt még a napi élet is politikai jellegű. A jelenség igen csodálatos. A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasok, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni. És kétségtelen, hogy ez a kormányzat, ez a közhatalom, egyik napról a másikra él; nem látszik a jövő ígéretének és nem a jövő világos bejelentése, nem látszik oly kezdetnek, amelynek emelkedő vagy hanyatló fejlődése elképzelhető volna. Tehát: terv és életprogramm híján él. Nem tudja, hogy hová tart, mert hiszen valójában nem is tart sehová, nincs előre meghatározott útja, anticipált röppályája. Amikor igazolni kívánja magát, nem utal semmiben sem a jövőre, hanem ellenkezőleg, a jelenbe zárul és tökéletes egyszerűséggel jelenti ki: „rendkívüli kormányzati mód vagyok, mely a körülményekből adódtam”. Vagyis a jelen szükségéből, nem pedig a jövő kialakítására. Innen van, hogy az ily hatalom szerepe pusztán egy-egy óra nehézségeinek a lebírására szorítkozik; nem megold, hanem elodáz, felhasználva mindazokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére állanak, noha a következő óra mind nagyobb veszélyei éppen így halmozódnak fel. Ilyen mindig a közhatalom, valahányszor azt a tömegek közvetlenül gyakorolják. A tömeg élete tervtelen és a szelek martaléka. Ezért nem épít a tömeg semmit, noha lehetőségei, hatalma szinte végtelen.” (18-19. o.)

Tehát: a tömegeknek nincs programja, nincs távlati célja, csak a ma számít. A hatalom pedig- mivel a tömegek kezében összpontosul – ezzel azonosul. Nem kormányoz, csupán egy helyben toporog, miközben a körülményeknek ró fel mindent, ugyanakkor felhasználja, feléli a meglévő eszközöket. S ebben ráadásul nem is lehet megakadályozni, a minőségi kisebbségnek nincs meg a megfelelő ereje hozzá, ez pedig végső soron a pusztulásához vezet, ugyanis „(…) a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg, - ki mondhatná, hogy áttekinti a számát, meg a sűrűségét? – nem kíván együtt maradni azzal, mi nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.” (30. o.)

Ezzel a merőben arisztokratikus nézőponttal helyezkedik szembe napjaink egyik flamand írója, David van Reybrouck A populizmus védelmében című esszéjével. A mű nagy visszhangot keltett, érthetően: a populizmus, mint pejoratív szó használatos. De talán érdemes elgondolkodni azon, amit Reybrouck fejteget.

Miért van az, hogy kiröhögjük a suttyó prolit, aki a susogós mackójában kiszáll a 20 éves BMW-ből, vagy a vidéki reménytelenségben élő alkalmi munkást, akitől a riporter a választási szokásait kérdezi, de aztán szidjuk, mert nem oda tette az x-et, ahová mi, a gondolkodó, egyetemet végzett műveltek gondoltuk? Londonban és Kaliforniában is tüntetések voltak, ahol a white trash-t pocskondiázták az eredmények miatt. Könnyű bűnbakot találni másban, és nehéz megkeresni a probléma miértjét.

Ma Európa, így Magyarország is „diplomademokrácia”. Ha megnézzük a Parlament összetételét, szinte kizárólag magasan képzett, klasszikus értelmiségi képviselőket találunk. És hogyan néz ki a társadalom egésze? Még mindig az alacsonyan iskolázott népesség van többségben, akiknek viszont így nincs országgyűlési képviselete. Jogosan gondolják tehát, hogy az ő panaszaikat nem hallgatja meg senki, az ő érdekeikért nem szállnak síkra, sőt, lényegében ki vannak zárva a politikából. Egy közülük kikerülő jelöltnek nincs is esélye, az elit lenézi, nem is veszik komolyan.

Nem lehet, hogy a diplomademokrácia vezet oda, hogy a társadalom többségét kitevő képzetlenebb rétegek kiábrándulnak a politikából és távol maradnak tőle, vagy olyasvalakire szavaznak, akik úgy és arról beszélnek, ami őket foglalkoztatja? Elképzelhető, hogy ez a rendszer olyannyira elrugaszkodott a mindennapoktól, hogy már nem látja a valós problémákat?

Egy értelmiségi, nagyvárosi polgárt egészen más dolgok érdekelnek, mint egy kisvárosi hentest, vagy egy közmunkást. Nem is értik az ő gondjaikat. Egy populista viszont, még ha érdekből is, de meghallja, talán meg is érti őket. Szereti is folyamatosan hangoztatni: ő a néptől kapta felhatalmazását, egyfajta szócsőként működik, és egyedül ő képes erre. A tömegek persze örülnek, hogy végre valaki melléjük áll, s még ha nem is értenek egyet minden gondolatával, rá teszik a voksukat, mert úgy vélik, ő a legkisebb rossz. Ismerős?

Az alacsonyan iskolázottak tehát úgy érzik, a politika egy szűk réteg játszóterévé vált, ahol ők nem rúghatnak labdába, így elfordulnak tőle. Ez a helyzet okozza, hogy „Nyugaton (…) az egyik oldalon a polgárok állnak, akik azt szeretnék, hogy képviseljék őket, a másik oldalon pedig az „elitek”, amelyek azt hiszik, hogy tudják, mi a közjó.” Ma már a politikai elit annyira távol áll a társadalom jelentős részétől, hogy a demokráciának ez a formája lassan el is veszíti az értelmét. A populizmus tehát nem egy leküzdendő probléma, hanem egy válaszreakció, amit a jelenlegi berendezkedés hibái hívtak életre.

Ortega és Reybrouck között 80 év telt el, de a probléma örök érvényű. Engedem-e a tömeget szóhoz jutni? Lenézem-e a „kisembert”, csupán azért, mert másképp gondolkodik, mint én? Egyáltalán értem-e az ő problémáját? Vagy legalább megpróbálom? Tudom-e, hogy milyen viszonyok uralkodnak Garbolcon vagy Alsószentmártonban?

Úgy gondolom, létezik jó populista. De a jó populista nem két-három szavas szlogenekkel dolgozik, hanem érthetően, ugyanakkor értelmesen fejezi ki magát. Szociálisan érzékeny és nem játszik rá a meglévő társadalmi különbségekre, nem hergel mások ellen. Érti a nép gondjait, de nem használja fel azt ellenük. Nem hangoztatja állandóan, hogy a tömeg szócsöve, de közben kerüli a párbeszédet a néppel. Mindenki döntse el, ma Magyarországon melyikre találunk példát.